|
Evangélium
|
|
2010. augusztus 05. csütörtök, 09:33 |
"Mert aki szeretne örülni az életnek, és jó napokat látni, óvja nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot."
Péter első levele 3:10
Egyszer Szókratészhez nyugtalanul érkezett egyik tanítványa:
- Mester, mondanom kell valamit!
Szókratész nyugodtan kérdezte:
- Amit mondani készülsz megszűrted három szűrőn?
- Miféle szűrőkön?
- Ezeken: az első: amit meg akarsz osztani velem, arról biztosan tudod, hogy igaz?
A tanítvány kissé elbizonytalanodva válaszolt:
- Hááát, nem biztos, hogy igaz.
- A második szűrő: jó az, amit mondani szándékozol?
- Valójában nem - szólt méginkább tétován.
- A harmadik szűrő pedig ez: szükséges-e, amiről beszélni szeretnél?
Igaz, jó és szükséges. Ha ezeket tartanánk szem előtt a hazugságok, a pletykák, a túlzások, a ködösítések, a púderezések első körben tűnnének el a kommunikációból. Ha az lenne mindig a cél a beszédben, hogy jó legyen, ami a szánkon kijön, akkor nem hallanának tőlünk többet csúnya szavakat, bántást, élcelődést, gúnyolást, rosszhiszemű megjegyzéseket. Ha megfogadnánk legalább Szókratész tanácsát, utoljára eltűnne minden, amiről nem muszáj beszélni, csak a szavakkal ütjük el a kínos csendet, utána pedig drága árat fizetünk érte.
A Biblia tele van olyan emberekkel, akik "csak" szavakkal ásták meg a saját szerencsétlenségüket. Ábrahám letagadta a feleségét - azaz egy korábbi adatot vallott be a fáraónak, ezért elvették Sárát. Ha Isten csapásokkal nem avatkozik közbe, nem tudhatjuk, hogyan jött volna ki Ábrahám ebből a csapdából. Csak szavak?
A teljes bejegyzés ITT olvasható el!
|
|
|
Evangélium
|
|
2010. augusztus 03. kedd, 08:28 |
„Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk?” Máté 6,31
Gyermekkoromban sokszor énekeltük ezt a kánont: „Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel! Ő felruház és táplál, rád gondot Ő visel….”
Emlékszem, mindenkinek ragyogott a szeme, és felhőtlen örömmel, boldogan énekelt! Elszállt minden gond és bánat, szívünkben ott ragyogott a remény, hogy egy olyan Istenünk van, aki gondoskodik rólunk!
Valóban, gyermekként soha nem gondoltam arra, hogy mit együnk, igyunk, vagy milyen ruhát vegyünk fel holnap. Nem álltunk mindig a legjobban anyagilag, mégis tudtam, hogy a szüleim úgy is előteremtik azt, amire szükségem van! Akkor még nem tudtam azt, hogy hogyan, de ma már tudom, hogy ez néha nem volt egyszerű!
Miközben felnőtté váltam, rájöttem, hogy az embernek ezer oka lehetne arra, hogy aggódjon az élet miatt. A félelem árnyékában élünk és sokszor azt kérdezzük: holnap vajon lesz-e munkahelyem, tudom-e fizetni a törlesztő részletet, megmarad-e az egészségem, elő tudom-e teremteni az élethez szükséges dolgokat…. Azt hiszem, vég nélkül folytathatnánk a felsorolást, ami miatt elég okunk lenne az aggodalomra! Ma reggel Isten mégis azt üzeni, hogy ne félj gyermekem, és ne aggódj! Nem azért mondja ezt, mert nem látja életedben az óriásokká nőtt gondokat, nem egy hamis ábrándba akar kergetni, hogy „majd csak lesz valahogy”, hanem a hitedet akarja növelni Abban, aki mindent tud, minden lát körülötted és szerető karjával védelmezi életed!
Olyan jó így élni! Mindig az Istenre nézni, keresni az Ő akaratát és teljes mértékben ráhagyatkozni! Ami szerető Atyánk nem azt ígérte, hogy ha valaki hívő lesz, hogy attól kezdve eltávozik minden nehézség életéből, hanem azt, hogy nem kell egyedül cipelni a terheket! Kicsiny gyermekként felnézhetünk a mi mennyei édes apucinkra, és biztosak lehetünk abban, hogy Ő akárhonnan is, de előteremti azt, amire szükségünk van!
A teljes bejegyzés ITT olvasható el!
|
|
Evangélium
|
|
2010. augusztus 02. hétfő, 08:11 |
“Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké!”
Zsoltárok könyve 121:8 (KAR)
„Az teszi széppé a sivatagot (...), hogy valahol egy kutat rejt.” - mondta Antoine de Saint-Exupéry valahol a Kalahári mélyén élet és halál között. Egészen relatívnak tűnik, hogy mit vesz észre az ember életútján: jót vagy rosszat, akadályt vagy segítséget. Merthogy rög, göröngy és botlókő mindenkinek kerül az útjába.
A 121. Zsoltár zarándokének. Olyan ember éneke, aki sok mindenen keresztülment már. Olyan dal, amit a templom felé, illetve a templom lépcsőjén felfelé haladva énekeltek ünnepnapokon. Felkészítette a lelket az Istennel való találkozásra, ahogyan egyre közelebb és közelebb jutott a zarándok a szentélyhez. A fenti vers pedig az utolsó lépcsőfoka ennek a felfelé emelkedésnek. Érdemes azonban elolvasni az előző lépcsőket is:
“Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem?
Segítségem az ÚRtól jön, aki az eget és a földet alkotta.
Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ.
Bizony nem szunnyad, nem alszik Izráel őrizője!
Az ÚR a te őriződ, az ÚR a te oltalmad jobb kezed felől.
Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold.
Az ÚR megőriz téged minden bajtól, megőrzi életedet.
Megőriz az ÚR jártodban-keltedben, most és mindenkor.” (MBT)
|
|
Evangélium
|
|
2010. július 29. csütörtök, 10:45 |
"Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy."
Zsoltárok könyve 103:8
Reményik Sándor:
Kegyelem
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
A további teljes bejegyzés itt olvasható el:
|
|
Evangélium
|
|
2010. július 28. szerda, 08:24 |
|
Isteni késztetés
„Mert Isten az, a ki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.”
(Filippibeliekhez írt levél 2. fejezet 13. vers)
Volt egyszer egy mélyen vallásos halászember. Sokat imádkozott, olvasta a Bibliát, és igyekezett a környezetének is átadni a kapott áldásokból. Egy alkalommal ima közben egy különös késztetést érzett, Isten megszólította őt: - A kis tengerparti faluval szemben, ahol laksz, van egy kis sziget, azon a szigeten él egy remete, és én azt szeretném, ha elmennél és megtanítanád tutajt építeni.
Az emberünk elköszönt szeretteitől, fogta a kis csónakját, átevezett a szigetre, ám a tengeren hatalmas vihar támadt a csónak és a csomag jó része odaveszett, úszva ért partot. Mikor egy kicsit magához tért elkezdte keresni a remetét, ám mikor az észrevette őt, elszaladt. Ismét keresni kezdte, az megint elszaladt. Hónapok teltek el, mire sikerült megértetni a remetével, hogy ne féljen.
Majd évek teltek el, mire sikerült közös nyelvet találni, megbarátkozni. Megtanította a remetét írni, olvasni, házat és tutajt építeni, imádkozni is úgy, ahogy.
A teljes rész itt olvasvató el:
|
|
|
